LXI

Leszállok lovam nyergéből ma éjjel
házunk kapujánál, ahonnan egykor
elindultam a kakas énekével.
Bezárták. Fülelek, de senki sem szól.

A padka, hol mama fogta a gyertyát,
amíg bátyám fölszerszámozta kedves
lovaim, kiket szőrükön megültem
a sövények fölött surmó gyerekként;
a padka, ahol aszalódni hagytam
könnyes gyerekségem ... És ez a repkény,
mely gyászbaborítja a kapuszárnyat?

Idegen béke istene,
tüsszent, mintha szólítana, az állat;
szaglászik, dobog a kövön. Majd visszahőköl
és fölnyerít,
füle füleléssel tele.

Papa biztos imádkozik
s talán arra gondol, amit lekéstem;
Nővéreim dúdolnak örömükben,
hangosak, egyszerűek,
a közeli ünnepre készülődnek
és nézd csak, kész is szinte minden.
Várok, várok, a szív
az idö megfulladt tojása.

Népes család az, amit itthagytunk nem is rég
de most nem virraszt, még egy gyertyaszál sem
lobog értük, kik visszajöttek ismét.

Zörgök a kapun újra, semmi.
Hallgatunk és zokogni kezdünk és az állat
nyerít, nyerít kitartón.

Ágyban vannak és alszanak örökre
és olyan mélyen, hogy végül a ló is
belefárad a nagy bólogatásba
és félálomban rábólintva mondja,
hogy jól van, jól van minden úgy, ahogy van.