SZONETT VI

Vad úton értem el e puszta tájra,
hol vesztegelek béna borzalomban,
hol, mozdulnék csak, visszahúzna nyomban
egy szellemkéz dúlt hajamat cibálva.

De sarkamban már a halál kutyája,
életem szavát hallgatom bajomban;
tudom a jót s a legrosszabba fogtam,
rossz szokásból vagy mert sorsom kívánja.

Másfelől pedig időm kurta volta
és éveim gubancos szövedéke,
e bonthatatlan és fölfejthetetlen,

jó sejtelmem, mely megcsúfol naponta,
s a biztos halál, minden dráma vége,
biztat bajom szerét szemétre vetnem.