Ó, legdrágább szabadság,
aranynál nemesebb kincs
s minden javánál a gyönyörű földnek;
te gyönyör és vigasság,
kinél kincs becsesebb nincs,
kinél a déltengeri gyöngy se gyöngyebb;
érted öletnek, ölnek,
érted a hír, az élet,
e harcmező-világon,
gyönyör és édes álom,
kiben a rossz enyész, a jó megéled,
benned lel menedékre
a kincs, a hír, az élet és a béke.
 
Az eleven homályból
megpillantván az égnek
tüzét, kezdetén édes napjaimnak,
három nővér, a fátyol-
szövők, akik a végzet
útján veszélyes kalandokra bírnak,
méz-ízt adtak a kínnak,
hogy ne vidítson engem
csak szabadság, merészség,
örökös, édes éhség,
mert kutatva boldog történetemben
megfejtheted a titkát:
szabadságban szűkölködik leginkább.
 
Eképp bújdosva messze,
különb s bölcsebb vidékre,
élvezem azt a keveset, amim van.
Nem gyötör gőgös eszme,
és örökös a béke
alázatos, szegényes napjaimban.
Birokra kelve vígan
a vaksorstól se félek,
leszegett bika-fővel,
győzöm dicső erővel,
nem fog se nyíl se íjj se tűz se méreg,
s kényem-kedvemre zengem
a magam s mások baját énekemben.
 
Ha a mennyei korsó
jéghideg harmatában
hegyet és rétet megfüröszt a hajnal,
s nyílik az éj-koporsó,
elhagyom parti sátram:
nyájam terelem szelíd akarattal;
s ha az égi aranyfal
izzó sugárral éget,
álomi édességben,
fűz vagy fenyő tövében
fülelek, madaraim mit beszélnek –
szél-vánkoson heverve,
elherdált lélegzetem visszanyerve.
 
Ha a jeges sötétség
csillagos köntösével
a tündöklő napot homályba zárja,
s a lombos sűrü mélyét
fölveri énekével
a földi éjben bolyongók családja,
a hegyekben tanyázva
megszámlálom a nyájat
földszaga, jó szavakkal,
s megelégedve azzal,
mi kijár nekem, kecskenép urának:
így óvom féltve népem
aggodalmas és jó királyaképpen.
 
Enyém a körte zöldje,
enyém az alma húsa,
alvadt lilák és vérvörösek ezre,
a sápadt fattya-körte,
s enyém a szilva jussa,
lila tündöklése, savanyu nedve;
a szilre tekeredve
szőlőindák gubanca -
a mézizű időben;
és szüretelek bőven,
ha fölém hajol a nyár tüzes arca,
birsalmát, sárga-drágát,
habos folyónak legszebb koronáját.
 
Ugyan meg nem irigylem
a díszes öltözéket,
mely a nagylelkűt kéjvággyal gyalázza,
bőséges berkeimben
ízes gyümölcsön élek,
jósorban tart a föld szüreti láza,
heverek puha ágyra,
király se dől különbre:
bőrre és levelekre,
és forrásvizek ezre,
homokot és vizet szülve a földre,
kristállyal oltja szomjam
szegényes, mégis biztos birtokomban.
 
Tülekedjék a kerge,
az udvar kósza népe,
puhább ágyért, nagyobb falat kenyérért,
júdáscsókját lehelje
a hatalmas kezére,
építse csak szélbe tornyos reményét;
nekem add meg a békét,
a mesterség nyugalmát,
élvezzem birodalmam
szélben, hóban és fagyban,
taposva életem paraszti malmát:
békében úr a koldus,
háborúban koldus a nyomorult dús.
 
A hatalmast lenézem,
a gazdagot nem állom,
viszolyogtat a szolga színlelése;
nyeljen bár minden érdem
jutalmat, sose vágyom
mások dicsőségére, hírnevére;
friss sültet szel ebédre,
torkát csiklandja jó bor,
így él fehér kenyéren
a pásztornép serényen
rét és forrás kínálta földi jókból;
mert örömben és kínban
egyek vagyunk, míg álmunk el nem illan.